Futva érkezik az Operettszínház művészbejárójához. Elnézést kér. Fáradt, hajszolt és kimerült, legalábbis elmondása szerint, mert amit látok, az éppen az ellenkezője.

Ilyenkor nincs mód problémázni, rágódni, hasztalanságokra energiát fecsérelni. Akik ilyenkor adják lényegüket. Legteljesebben önmagukat. Ilyenkor kerülnek igazán a helyükre. Alighanem ezek közé tartozhat Szinetár Dóra is. Mondom neki, ő rezignáltan mosolyog. – Ennyire azért nem szerettem volna a helyemre kerülni... – Akkor ki helyére szeretne? – Senki helyébe, csak ez így együtt kicsit túl sok. Reggel viszem Marcit az iskolába, napközben próba, este előadás, utána háztartás, és aztán folytatódik: reggel megint iskola... – Ez rendben, de ennek dacára boldognak tűnik... – Mert ennek dacára boldog is vagyok... – Ó! Értem... – Dehogy érti! Nem is értheti. Tulajdonképpen én sem értem. Csak történt valami... Valami egészen különös dolog az életemben. Elkezdtem valahogy másként nézni a világot. Korábban mindig a fene nagy igazságérzetem volt az alapvető irányadó számomra. Ám a világ más rendezőelv alapján működik, állandóan tele voltam kétségekkel, felháborodásokkal, problémákkal. Időnként már magamnak is túlontúl terhes voltam. El tudom képzelni, milyen lehettem másoknak! Amikor már éppen elegem volt örökös elégedetlenkedésemből, éppen jött egy nagy izgalommal várt bemutató. A Mozart! című musicalé, amire már régóta készültünk, túlestünk egy adag meghallgatáson, így mindenkinek megvolt a maga elképzelése saját és a többiek szerepéről, meg az egész előadás alakulásáról. A társulaton belül a szokásosnál is feszültebb hangulat uralkodott a próbák megkezdése előtt. Én is rendesen kivettem a részemet a duzzogásból, a zsörtölődésből, amikor aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy ebből elég. Ennek semmi értelme. Ha már itt vagyunk, és csináljuk, legalább élvezzük. És elhatároztam, hogy az első próba előtti este odahaza jól kimérgelődöm magam, aztán másnap úgy indulok, hogy csak azt nézem, mi a jó, mi a pozitív, mi az, amiből építkezni lehet. Nincs elhúzott száj, büfépletyka, Dóra, kisfia, Marci és kedvese, Berecki Zoltán kiborulás, csak a jót keresem. Szerencsére a dolog nagyon jól ment, és valahogy „úgy maradtam”. Egy remek próbaidőszak után valóban igen sikeres előadás született. Akkor rájöttem, hogy közérzetünkért nem a világot kell okolni, főként magunkban kell keresni a bajok gyökereit. A másik oka, hogy jól vagyok, szintén a szakmához kapcsolódik, megkaptam Júlia szerepét az Operettszínház januári Rómeó és Júlia musical-bemutatójában. Eddig sok és sokféle figurát játszottam, furákat, izgalmasakat. érdekeseket, és bár Júlia sosem volt a szerepálmom, azért most mégiscsak kicsit másként megyek a színházba. Mindig is romantikus-szerelmes alkat voltam az életben, és ezt nagyon jó megtalálni a színpadon. Ez az élmény igencsak visszahat rám, létemre, felfogásomra, életemre. Még a tizen... év "előnyöm” sem zavar, csak olyankor jut eszembe a saját korom, ha a kisfiamra nézek. – Hány éves? – Most lesz nyolc... – Akkor ő már valóban elég érett... – Olykor érettebb, mint a mamája. Nem egyszer előfordult, amikor éppen rosszkedvem volt, hogy én kértem meg Marcit, kísérjen el ide vagy oda, ahol intéznivalóm van. Tehát nem ő nyaggatja a mamát, mint ez általában lenni szokott, hanem én kérem őt. Mert tudom, hogy a jelenléte mindig jó hatással van rám. Kicsit türelmesebb leszek, kicsit kiegyensúlyozottabb. Hogy anya vagyok, az nem csupán annyit jelent, hogy imádom a gyereket, és, hogy gondoskodom róla, mert ezek a viszonylag egyszerűbb dolgok, hanem, hogy szellemileg is nyitott legyek, mindig ráhangolt. Hogy próbáljam terelni az érdeklődését, fontos dolgokra felhívni figyelmét, válaszokat keresni problémáira. Számomra nagyon fontos volt, és még fontosabb lett, hogy szüleim mindig felnőttként kezeltek... – ...ez mit jelent? – Őszinték voltak, megmondták, mi miért van, érdekelte őket az én véleményem is... Ezeket mind szeretném Marcinak is megadni. Már most átgondoltabb és türelmesebb, mint én. – Ön milyen volt? – Makacs. Akaratos. Dacos... Számomra azok a legelviselhetetlenebb helyzetek, amikor tehetetlen vagyok. Szeretem, ha érzem, hogy tudom alakítani az életemet, én tudom megoldani a problémáimat. A Mozart! című musicalben – Türelmetlen? – Jaj, nagyon! – Pedig mindent hamar elért az életben... – Talán éppen emiatt. Elkényeztetett a sors. Szinte mindent tálcán kínált. Igazán semmiért sem kellett megküzdenem… Igaz, volt, hogy nyolc órát is táncoltam egy nap, vagy öt-hat órát énekeltem, de ezt nem éreztem tehernek. Nem esett nehezemre. – Nem fél, hogy mi lesz, ha esetleg jön majd egy igazi kudarc? – Már túl vagyok ezeken. (Különös, ahogy mondja. Szépen kiejtett szavak, pontos hangsúlyok, kerek mondatok. Pátosz, fűtöttség, felfokozottság nélkül, szinte hűvösen, szenvedélytelenül. Mintha nem is saját magáról beszélne, mintha nem is a legbensőbb, legátéltebb emlékeiről. Az első egy lényegileg szakmai ügy.) – Volt valaki, egyébként tehetséges ember, akivel évekig szorosan együttdolgoztunk. Aki rengeteget adott, segített, irányított, aki hitt a tehetségemben. Aztán egyszer, egyik pillanatról a másikra, túllépett rajtam. Egy másik lányban kezdett el hasonló lángolással hinni. Ez számomra sokkoló volt… és mindent megkérdőjelezett visszafelé is. Bakfisfejjel belebetegedtem ebbe… A másik nagy trauma a házasságom válsága volt...

– Erről nem szeretnék beszélni... Volt idő, amikor úgy gondoltam, miért ne beszélhetnék erről is nyíltan, hiszen része az életemnek, ám rájöttem, hogy nem tud annyira tapintatosan, óvatosan fogalmazni az ember, hogy az esetleg ne sértse más érzékenységét, ne szítson évek múltán is indulatokat.

Dolhai Attilával (Rómeó és Júlia)

– Megviselte a válás?

– A vajúdás viselt meg. Amikor aztán beláttuk, hogy nem megy, minden leegyszerűsödött. Hétfőn elköltöztem, csütörtökön pedig már össze is költöztünk Zolival. Tudja, azzal az úrral, akivel a múltkor már együtt látott...

(Ó, igen. Pár hónapja egy Nagymező utcai kávéház galériáján beszélgettünk, amikor egyszer csak egy határozott fellépésű, ám nagyon kedves fiatalember jelent meg. Kocsikulcsot hozott, és odaadta Dórának. Néhány szót váltottak, gondolom, a parkolással lehettek valami problémák, aztán szájra adott puszival váltak el. Minden hajszoltsága dacára volt valami intim-heves diákosság a jelenetben. Bensőséges, mégis kihívó. Formális, mégis belülről fakadó. Villanások, mégis úgy éreztem, hogy nagyon intenzív, nagyon különös, békés és szenvedélyes lehet ez a kapcsolat.)

– Amióta együtt élünk – folytatja –, azóta sok minden megváltozott, letisztult bennem. Alapvetően nyugodtnak érzem magamat. Nagyjából ismét helyükre kerültek a dolgok. Mint kiskoromban. Otthon.

– Az nem volt nyomasztó, hogy a szülei híres emberek?

– Odahaza ugyanúgy éltünk, mint bármely más család. Amikor időnként vitatkoztunk, abban nem mutatkozott semmi híresemberség... Se mosogatás közben, se amikor kerestük az ágy alatt a papucsot... Az iskolában azért kezeltek másként, mert nagy szám volt, és zavart egynémely tanárt, hogy mindenről van véleményem. Később magántanuló lettem.

– Miért?

– Nehezen viseltem a fölösleges kötöttségeket. Később pedig, amikor elkezdtem dolgozni, egyre nehezebben tudtuk összehozni a kettőt.

– A dolgozni azt jelenti, hogy szerepelni? Miért nem azt mondja, hogy játszani?

– Végül is, mondhattam volna... De az igazság az, hogy rövid ideig volt számomra a szereplés pusztán játék. Az első fellépés, a Nyomorultak, az volt. Elénekeltem két szép dalt, a közönség tapsolt, mivel, ha egy tizenegy éves kislány kitotyog, és nem különösebben hamis, akkor a közönség mindig tapsol. Az első lemez is játék volt. Szandi után kellett egy másik tinisztár… De amikor utána hónapokon keresztül kellett járnom az országot ezzel, és hetente ugyanazt, ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben elénekelni, az már munka volt.

– Tudta, hogy tehetséges?

– Ma sem tudom... Azt gondolom, hogy külön-külön kimagaslóan tehetséges egyetlen területen sem vagyok. Táncolni tanultam, azt technikailag is elég jó szinten tudok. Akik szeretik, azt mondják, kellemes hangom van, és az elmúlt pár évben Kővári Judit tanárnőnél – szerénytelenség nélkül mondhatom – megtanultam énekelni, és prózai szerepben sem buktam még meg, de külön-külön egyik ágazatban sem kerülhetnék a Guinness Rekordok könyvébe. Talán az az előnyöm, hogy a három így nagyjából összejön, és ez alkalmassá tesz sokféle feladat megoldására... Talán jó pillanataimban képes vagyok valamit hozzáadni...

– Elképesztő, hogy ennyire reálisan, sőt, a valóságnál jóval rezignáltabban látja önmagát...

– Ezt is a szüleimnek köszönhetem. Ők mindig őszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábbal a földön járjak.

– Ettől ez a korát szinte megelőző bölcsesség...

– Jó lenne hinni, ám tartok tőle, hogy inkább csak érettebb vagyok a koromnál… Az egyedüli gyerekeknél ez elég gyakori... Emellett a színházban mindig idősebbek között éltem, felnőtt társaság vett körül. Aztán, amint jöttek egymás után a szerepek, arra is rá kellett döbbenem, ez a pálya nem csak annyi, hogy bájosan eléneklek két szép dalt, és sikerem lesz. A sikerért dolgozni, olykor harcolni kell.

– Tud harcolni?

– Ha van konkrét cél, akkor körömszakadtamig.

– Mennyire képes az őszinteségre?

– Jaj! Túlzottan!

– Ez mit jelent?

– Hogy minden, amit érzek, gondolok, az a homlokomra van írva. Nem mondhatom tapintatból vagy udvariasságból valami rosszra, hogy jó, vagy akárcsak megfelelő, mert minden gesztusomból lerí, hogy sumákolok, és még nagyobb a sértődés.

– Ez, gondolom, nem teszi könnyebbé az életét...

– Hát nem... Sok baj, és kellemetlenség adódik ebből, ugyanakkor rengeteg előnnyel is jár. Nem kell fölösleges köröket tennem, bizonygatnom, magyarázkodnom. Rám néznek, és mindent látnak.
Tényleg! Ránézek, és valóban mindent látok. Búcsúzom, megyek...