Akár a Leonard Bernstein nevével fémjelzett nagyszerû zene, úgy a Shakespeare-drámán alapuló történet is poros, nem is kicsit. Az ok, amiért mégis megnéztem a West Side Story címû musicalt - merthogy errõl lesz itten szó - az Bagó Bertalan személye, aki a Thália Színház és a Budapesti Operettszínház közös produkcióját megrendezte. Egyszerûen kíváncsi voltam rá, hogy egy sajátos gondolatvilággal bíró rendezõ vajon talál-e még húst ezen az ezerszer lerágott csonton. Makacs elhatározásomat - hogy megtekintem a szóban forgó produkciót - az sem ingatta meg, hogy már a bemutató elõtt (október 4.) elkelt az összes jegy a novemberi (!) elõadásokra is. Leleményes belógásom után még egy pótszéket is sikerült lestoppolnom, hurrá. Megszólal tehát a jól ismert nyitány, és ezen a ponton kötelességemnek érzem megdicsérni a zenekart, amely Silló István vezetésével egyenesen szárnyal: minden egyes hang akkor és úgy szólal meg, ahogyan az a nagykönyvben írva vagyon. Ez egy ilyen horderejû zenemû esetében nem piskóta. Mondhatnám lekicsinylõen, hogy ennek így is kell lennie, ám a szomorú igazság az, hogy pontosan öt éve nem hallottam ilyet kicsiny hazánk színházaiban (milyen furcsa, hogy az 5 évvel ezelõtti estén is Silló vezényelt). Vereczkey Rita keze munkáját dicséri a díszlet, amely egyszerû, de nagyszerû: néhány tologatható tûzlétra, a hátsó traktusban pedig egy óriási New York-képeslap. Muszáj továbbá megemlítenem olyan ízléses apróságokat, mint a ruhakölcsönzõ cégére, vagy Doc kocsmájának bejárata. Megjelennek a színen a kõkemény Jetek, a szintén kõkemény Cápák, és a miheztartás végett legott összeverekednek. Külön örömömre szolgált, hogy a bandák tagjai nem viselnek egyenruhát, illetve "megkülönböztetõ jelzést", ezek nélkül is pontosan látni, hogy ki kivel van (jelmez: Velich Rita). A bemelegítõ balhé után tánc következik, amit Rogács László koreografált, sajnos elég rosszul. Látványosak a táncok egytõl egyig, csakhogy nem fejeznek ki az égvilágon semmit. Márpedig ez nem revü, hanem, mint a cím is mutatja, történet. Ennek ellenére minden pörgõsebb táncnál az volt az érzésem, hogy hamarosan megjelenik egy darutollas görlcsapat, flitteres dresszben, egyenesen a Moulin Rouge-ból. Maria szerepét Mahó Andrea játszotta aznap este (kettõs szereposztással adják, zenésrõl lévén szó), méghozzá nem is rosszul, bár játéka kissé egyenetlen volt itt-ott. Kislányos alkata ellenére igazi nõként szólalt meg, ezzel együtt a mégoly nehéz dalokat olyan könnyedén és tisztán énekelte el, mint én a Boci-boci tarkát. Bereczki Zoltán (Tony) is korrektül elénekelte, amit el kellett, alakítása azonban sekély volt, mint a Balaton vize a déli parton: olyan volt, mint egy nyámnyila hülyegyerek. Márpedig Tony nem hülye és a legkevésbé sem nyámnyila, hiszen Riff, a Jetek vezére legjobb barátjaként tiszteli, és felnéz(ne) rá. Riffet Mészáros Árpád Zsolt játssza, aki kiváló ritmusérzékrõl tesz bizonyságot: bárkivel is legyen dialógja, minden replikája helyén van. Ezzel nemcsak jó tempót diktál, de megmenekül néhány sablontól is. Szabó P. Szilveszter Leonardója az agresszivitáson kívül nélkülöz mindenfajta emberi érzelmet, így a figura az elsõ öt perc után végtelenül unalmassá, és olyan üressé válik, mint Bajor Imre whiskys pohara éjjel 2-kor a Fészek Klubban. Jantyik Csaba (Schrank) mint gonosz rendõr annyit szemétkedik, amennyit a szerep megkíván, kár, hogy mindezt elváltoztatott hangon teszi, és így leginkább egy elfuserált Al Pacinóra emlékeztet. Az elõadás legjobbja kétségkívül Siménfalvy Ágota (Anita), aki nemcsak szépen énekel, de prózában sem leplezõdik le egy pillanatra sem. Minden mozdulata, hangsúlya a helyén van, Anitája pontosan kidolgozott figura. Doc szerepében magát a Tenkes kapitányát, azaz Zenthe Ferencet láthatja a nagyérdemû, aki 82 éves kora, és aprócska szerepe ellenére óriásit alakít. A második felvonás sokkolóan és szokatlanul zordabb, mint az elsõ, és ez már a rendezõ érdeme: emberi sorsokat mutat meg, ezáltal a zenés limonádé helyét átveszi a vérdráma. A késelésbe torkolló verekedés vérfagyasztóan igazi (mozgás: Gyöngyösi Tamás), ha jól csinálják. Márpedig itt jól csinálják, különösen Kelemen Zsolt (Diesel) és Szentirmai Zsolt (Chino). Ám a java még hátra van: miután a szerelmesek egymáséi lettek, egy olyan (rém)álomkép következik, ami az Elm utcában is megállná a helyét. Zakatol a filmvetítõgép, miközben Batman, Pókember, és különféle filmfigurák vívnak egymással ádáz harcot. Nem is csoda, hogy Tony hideg verejtékben úszva riad ebbõl a szürreális horror-álomból. A filmes feeling egyébként végig jelen van, utólag jöttem rá, hogy a valós, és a hollywoodi álomvilág közti kapocs funkcióját tölti be Szinetár Dóra (Akárkié), akit konkrétan Lara Croftnak öltöztettek. Bagó Bertalan tehát néhány ügyes fogással megakadályozta, hogy az elõadás csöpögõs sziruppá silányuljon, ezáltal megmutatkozott annak tragikus volta. Egy szó, mint száz, vegyes érzelmekkel hagytam el a termet, mégis azt javaslom: aki szeretne egy nagyszerû zenével megáldott musicalt látni egy kissé másként tálalva, az nézze meg a West Side Storyt a Tháliában (már, ha kap rá jegyet).