Szörnyû ez a köhögés. Jól elkaptuk mindketten. Mit kell ilyenkor csinálni?

Hogy érti ezt?

Valahol azt olvastam, hogy soha nem szed gyógyszert, kínosan ügyel arra, hogy egészségesen éljen. Gondoltam, van valami jó módszere.

Megvárom, amíg elmúlik. Az influenzára is azt szokták mondani, hogy gyógyszerekkel két hét, gyógyszer nélkül pedig tizennégy nap. Tényleg nem szedek gyógyszereket, pontosabban csak homeopátiás szereket, amelyeknek nincs mellékhatásuk. Négy-öt éve jöttem rá, hogy egészségesen akarok élni. Régebben ugyanazt ettem, amit mindenki. Nem gondolkodtam azon, mi van az ételekben, azt hittem, hogy az a tápláló, amitől jóllakom. Azóta teljesen átalakult a táplálkozáshoz való viszonyom. Nem nehéz rászokni arra, hogy csak olyat egyen az ember, ami valóban hasznos a szervezetének.

Emlékszem, amikor egyszer a kóláról nyilatkozott.

Igen, a kóla elég emblematikus táplálék. Egy szimbólum, olyan, mint a Marlboro vagy a Mercedes, és minden olyan márka, olyan nyugati termék, ami régen elérhetetlen volt. Az idősebbek azért isszák, mert lehet, hogy tudat alatt, de még mindig a régi, távoli érzést sugallja. Ma a fiataloknak ez már nem jelent semmit, mégis a zsigereikben van. Egyébként valahol olvastam, hogy valamiféle függőséget is okozhat. Nyilván ismeri azt a viccet, hogy a gyártása ötven munkameneten át történik, és csak a negyvenkilencediknél válik el az ital és a doboza.

Lehet, hogy túlzottan egészségmániás?

Nem hinném. Én is civilizált ember vagyok… sajnos.

Sajnos?

Úgy értem, hogy én is élvezem minden áldását és szenvedem a gyötrelmeit, de mindent megteszek, hogy kiküszöböljem a kockázatokat. Már amit az életformám megenged. Persze nem fogok beköltözni az erdőbe és magokat rágcsálni. Arra törekszem, hogy kihagyjak mindent, ami ronthatja az életem mennyiségét és minőségét.

Pedig nagyon úgy tûnik, hogy az élete minőségével nincs semmi baj. Hacsak nem nehéz a sikerek súlyát cipelni. Huszonnyolc éves, és eljátszott már 26 főszerepet, mostanában havonta legalább hússzor színpadon van, olyan darabokban játszik, amelyekre csak szerezni lehet a jegyeket vagy sorban állni az Andrássy úttól a színházig a Nagymező utcában.

A kritikusoknak gyakran más a véleményük. Pedig ez egy nehéz mûfaj. Ebben a minőség másképpen mérhető. Itt ki kell énekelni egy hangot, ami ha nem sikerül, azt mindenki észreveszi. Hogy valaki hogyan mond el egy monológot, az már sokféleképpen értékelhető. Az a baj, hogy ha ma nálunk valami népszerû, az gyanús.

Nem az operettre értem, de azért ebben van valami.

Ez igaz, de csak azért, mert valami népszerû, még nem biztos, hogy értéktelen. Én nem hiszek abban a színházban, ami egy szûk rétegnek szól, ha egy darabot csak néhány arra hivatott ember tud értékelni. Vagy azt hiszi magáról, hogy tudja értékelni. Szerintem a görögök egykor azért találták ki a színházat, hogy az emberekhez eljuttassanak valamit. Lehetőleg minél többhöz, hogy aztán az eszükben vagy a lelkükben valamit magukkal vihessenek. Az Operettszínház megítélése nálunk elég furcsa. Például minket nem hívtak meg a pécsi országos találkozóra. Szerintem kellene egy olyan fesztivál, ami a szakmának szól, és kellene egy, ami a közönségnek. Nekünk ez utóbbin biztos, hogy helyünk lenne. Ez a mûfaj is színház, érték és mûvészet.

Mégis ott akarja hagyni.

Nem, ez így nem igaz. Tény, hogy tizenegy éves koromban kezdtem. Más harmincévesen próbál befutni, én pedig már lassan húsz éve vagyok a színpadon. Lassan elmehetnék szakmai nyugdíjba.

Nyugdíjba? Közben pedig Júliát játszik, és el is hihetnénk, hogy annyi idős, amennyinek Shakespeare megírta. Egyszerûen nem öregszik.

Én az a fajta vagyok, aki negyvenéves korában hétfő reggel felébred, és azt veszi észre, hogy megöregedett. Ez egyrészt jó, de vannak hátrányai is. Én például eljátszhatom Júliát, és majd talán tíz év múlva a dadát. De közben semmit, mert olyan szerepet nem írtak a drámába.

Ez nyilván egyfajta adottság, de nem az a fajta, akit az utcán felismernek. Már bocsánat, nem tudom, hogy ez az ön számára bók vagy sértés.

Nem, nem sértés. Vannak, akiknek fontos, hogy az utcán felismerjék őket, hogy rájuk csodálkozzanak: jé… láttam a tévében. Nekem ez nem fontos. Tizennégy éves koromban megtudtam, hogy mi az a népszerûség. Akkor jelent meg egy poplemezem. Volt az országban harminc ismert ember, és abból én voltam az egyik. Akkor még nem létezett a mai értelemben vett sztárkultusz. Akkor a 134-es buszszal jártam iskolába, és mindenki bámult, mint borjú az új kapura. Nagyon zavart. Úgy éreztem, hogy megszûnt a magánéletem. Pedig nem egy sikeres könyvet írtam, nem fedeztem fel az atomenergiát, csak gyerekként készítettem egy poplemezt. Az is előfordult, hogy valaki rám szólt, hogy „nem te vagy a Szandi?” Én hamar megtudtam, hogy mit jelent az a fajta népszerûség, amikor megismernek az utcán. Nem tetszett.

Könnyeden átsiklottunk felette, de nem mellékes. Valahol azt nyilatkozta, hogy fontolgatja a váltást, és nem esne kétségbe, ha hátat kellene fordítania a színpadnak.

Még mindig van bennem egy olyan érzés, hogy nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Folyamatosan keresem a helyem és a feladatom. Annyi minden érdekel, annyi mindent kipróbálnék.

Mint ahogyan kipróbálta a fotózást. Ãszintén szólva meglepett, amikor láttam egy – ahogy mondani szokták – férfimagazin címlapján. Valahogy nem illik a személyiségéhez.

Pedig nagyon szeretem azokat a képeket. Kijöhetett belőlem, ami nem szokott. Pedig az is bennem van. Sőt! Azt szokták mondani, hogy van bennem valami kékvér, ami persze nem igaz, még a származásomat tekintve sem. Inkább mondjuk úgy, hogy valamiféle tartást éreznek bennem, ami nem engedi, hogy átjöjjön rajtam minden, ami pedig én vagyok. Engem mindig szende szûznek állítanak be, általában ezt a képet sugallom, pedig nem vagyok az. Ezekben a képekben van egy kis bujaság, és ez nekem tetszik.

Akkor hát mi lesz Szinetár Dóra, ha nagy lesz?

Hát ez az! Nem tudom. Szeretem a színházat, de valahogy nem mindig érzem magam a helyemen. Talán ezért is kezdtem el érdeklődni az egészséges életmód, a keleti vallások és filozófia vagy a pszichológia iránt.

Akkor valami tényleg nem stimmel. Az emberek általában akkor kapaszkodnak ilyenekbe, ha másba nem tudnak.

Erről azért nincs szó. Valahogy lett egy – félre ne értse – megvilágosodásom, hogy el tudnám képzelni magamnak ezt az utat. Foglalkoztat, hogyan tudnám az emberekhez eljuttatni azt, amit én talán kezdek megérteni. Azt, hogy honnan jövünk és merre tartunk. Amikor ezen gondolkodom, akkor sokkal nyugodtabb, könnyebb az élet. Akkor érzem még ezt, amikor a padláson a kisfiam régi holmijai között kotorászom. Az valami megnyugvást jelent, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok.

Érzek én Szinetár Dórában egy kis szomorúságot. Nemcsak a szemében, hanem úgy egyáltalán.

Nem tudom miért. Alapvetően elégedett vagyok. Szeretem a színházat, igaz, a magam módján. Olyan ez, mint egy szerelem. Amikor az ember olyan valakibe szerelmes, akivel érzi, hogy nem tudna együtt élni. Szereti tiszta szívéből, sose tudná elfelejteni, mert pótolhatatlan, de képtelen lenne vele élni. A színház függőséget okoz. Olyan, mint a kábítószer. Stresszel, kifacsar, meggyötör, de szüksége van rá. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is lemondani róla.

És mi van azokkal, akik sorban állnak a Nagymező utcában?

Hát éppen ez az.