Mint minden színésznek, neki is megvannak a maga trükkjei, hogy felkészüljön egy előadásra. "Az Operettben ugyan szokott sminkelni egy fiú, de nálam ez hozzátartozik a felkészüléshez. Ezalatt lelkileg is ráhangolom magam a darabra. Persze a szereptől is függ, hogy mennyi időt vesz igénybe, húsz perctől másfél óráig bármennyi lehet" - kezdi Dóra a beszélgetést. Szerencséjére az Operettszínházban nagyon jó a társulat, és ez megkönnyíti a munkát is. "Négyen vagyunk egy öltözőben, igaz, ez a leghátsó a folyosón. Az első öltözők ugyanis az operett primadonnáit illetik. Egy raktárhelyiséget kaptunk, de legalább nem jár át rajtunk senki. Jó kis kuckó ez! Olyanok vagyunk, mint egy igazi család, annak minden jó és rossz oldalával együtt" - mondja a szépséges színésznő. "Érdekes, hogy lentről jóval fiatalabbnak látnak, mint amilyennek érzem magam, ezért kapok olyan szerepeket is, amelyek szakmailag nem jelentenek olyan nagy kihívást." - teszi hozzá. Ezzel együtt most is játszik olyan darabban, ahol a testi kapcsolatok kerülnek előtérbe: "Nem szeretem magam mutogatni! Nem vagyok prűd, viszont engem a nemiség otthon foglalkoztat. Ugyanakkor ez egy nagyon szép darab, ezért vállaltam."

"Folyamatosan foglalkoztat a gondolat, hogy váltani kellene. Sokszor már nagyon unom. De mindig van valami, ami miatt maradok. Nagyon szeretem a színházat, de az se lenne hátrány, ha meg is fizetnének" - vall választott hivatása árnyoldaláról. "A színészet az ember idegeit teszi tönkre, maga a foglalkozás ilyen. Amikor kiállunk a színpadra sok szélsőséges érzelmet kell eljátszani, és végül is ezeket az érzéseket meg kell élni, ha nem is száz százalékig. Tizenhét év alatt - amióta játszom - körülbelül kétszázszor annyi érzés ment át az idegeimen, mint más normális, egészséges, hétköznapi emberén. Ez egyrészt nagy tapasztalatot ad, másrészt viszont fárasztó, és néha azt veszem észre, hogy sokkal jobban kiborítanak a hétköznapok apró kellemetlenségei, mint ez normális lenne. Azt érzem sokszor, hogy kezdenek elhasználódni az idegeim. Eleve érzékeny típus vagyok, világéletemben ilyen voltam. Nagyon ki tudok akadni apróságokon, nehezen élek meg dolgokat, és hajlamos vagyok belemagyarázni olyasmit, amit esetleg nem is lenne szabad. Nehéz pozitívan gondolkodni, és mindent rózsaszínben látni, miután minden este meghalok a színpadon. Az anyukám (Hámori Ildikó) az egyetlen az ismeretségi körömben, aki ezt jó fel tudja dolgozni. Ahogy kilép a színházból, megszűnik színésznőnek lenni. Azon gondolkodik, hogy mit fog főzni másnap, és mi van a családjával. A lényeg, hogy ha kijössz a színházból, nem szabad a szerepben maradni, mert az a halál. Akkor egy drámai alakítás után felvágod az ereidet éjszaka. Az ember felpörgeti magát, és nincs lecsengés. Néha kell másfél óra, mire magamhoz térek" - magyarázza.