ILDIKÓ
(Vékony, mint egy kislány a kényelmes-laza nadrágjában, dzsekijében. A haja finoman szőke, nincs kora. A Pesti Magyar Színház ismert művésznője ritkán nevet, de a mosoly – a szomorkás mosoly? – éppúgy hozzátartozik, mint a keze, a lába vagy a világítóan kék szeme.)
– Mi jut eszembe anyák napjáról? Egyrészt az, hogy csodálatos ajándék az élettől, hogy Dóri a lányom, hogy Marci az unokám, és persze az is, hogy az élet fenntartója, mozgatója és motorja a szeretet. Ha az ember családban nő fel – amolyan igaziban –, akkor hamar rájön arra, hogy a szeretet nem szöveg, nem duma… Hiába mondja neked bárki, hogy szeret, ha te nem érzed! Hiszen a szeretet aktív: azt jelenti, hogy folyamatosan figyelek rád, ezért tudom, mivel lehet neked örömet szerezni. Fontosak az ünnepek, de a közérzetünket bizony a hétköznapok határozzák meg. Az ünnepi szeretet olyan, mint a hétvégi apuka… Gondolj csak arra, hogy milyen őrült vásárlási láz tör ki, mondjuk karácsonykor. Biztosan szeretetből költik oly sokan a pénzüket méregdrága ajándékokra, de vajon gondolnak-e közben arra, hogy az ünnep mindössze két nap? Közben az év háromszázhatvanöt napból áll! Az édesanyákat sem lehet „letudni” május első (egyetlen) vasárnapján…

DÓRA
(Mint egy mosolygós szemű, végtelenül természetes egyetemista. Semmi festék, semmi színésznős manír, puha pokrócba burkolózva ül a délelőtti teraszon az a lány – bocsánat, egy nagyfiú édesanyja! –, aki olyan gyönyörű a színpadon, hogy az Operettszínház közönsége tapssal üdvözli a puszta megjelenését.)
– Egyetértek a mamámmal, hiszen a gondolatait a sajátjaimnak érzem… Tőle tanultam meg, hogy miként kell megpakolni a mosógépet, hogy a számlákkal időben kell a postára menni, tőle tanultam szeretni. Ám május első vasárnapjáról nekem nemcsak a szépség, a melegség meg a szeretet jut eszembe, hanem korunk egyik elképesztő ellentmondása is. Ha manapság valaki „csak” szül három gyereket, „csak” boldoggá teszi a férjét, „csak” fenntart egy szép házat, „csak” naponta háromszor tálalja ki a reggelit, az ebédet meg a vacsorát – az semmi. Semmi! Őrület, nem? És én azt tapasztalom, hogy nem a férfiak intézik el mindezt kézlegyintéssel, hanem a nők jelentős része. Mert a karrier, az előmenetel, a gyarapodás… Szóval azt gondolom, hogy mi, nők valamit nagyon elrontottunk. Persze sokan mondhatják most azt, hogy én anyuval együtt könnyen beszélek, hiszen a sors kegyelméből mindketten sikeresek lettünk a szakmánkban. Igaz. De e téma kapcsán nem vagyok hajlandó elhallgatni, hogy az én sikeres mamám tíz évvel ezelőtt kapott egy gerincsérvet. Ápolta, gondozta a nagymamámat (pelenkázta is), közben minden áldott este játszott, hurcolt engem a hetvenkét különórámra, ráadásul ő volt család „villámhárítója”. Aztán a szervezete fellázadt: elég volt a kizsákmányolásból! Amúgy én mélységesen hiszek abban, hogy minden fizikai bajunk lelki eredetű… Szóval az egészségesen „összerakott” anyukámnak lebénult a bal lába… Szörnyű volt! Látom a tekinteteden: most arra gondolsz, hogy én is az ő útját járom. Igaz, de jóval korábban kaptam jelzéseket! A szüleim még fiatalok, szó sincs arról, hogy gondoskodnom kellene róluk, mégis volt tavaly két vetélésem, pedig a férjemmel együtt nagyon szeretném, ha Marcinak mihamarabb születne kistestvére. Persze ahogy anyu megbetegedésére is van racionális magyarázat – hosszú éveken át ő cipelte fel az emeletre a súlyos ásványvizes palackokat, mert a papám egy gyerekkori betegség következtében nem tud cipekedni –, úgy egy gyerek „visszafordulására” is van fizikai magyarázat. Ám az igazi ok szerintem az, hogy jelzett a szervezetem: vedd tudomásul, nem vállalhatsz mindent! Súlyoznod kell! Mivel én boldogan lennék sokgyerekes édesanya, a munkámat kell okosabban szervezni.

A teljes interjút letölthetitek a Galéria/Cikkek/Nők lapja menüpontból!