Büszkén gömbölyödött. Tenyerét minduntalan a pocakjára tette, hogy az első pillanattól óvjon bennünket a bajtól.

Már nem rohant. Megfontolt lett, kiegyensúlyozott. Helyrebillentettük benne a világ rendjét. Belefészkeltük magunkat és kihasználtuk. Ő pedig mindenét odaadta, s adja azóta is: táplál, ölel, int, félt, ért, meghallgat, szóra bír, dacol, megold. Ha már nincs velünk, akkor is tudjuk jól, mit tenne, mit gondolna, mit mondana. Az édesanyánk. Neki megadatott a szerep, amelyre születtünk. Amelyért mindent megteszünk. Amelyért sokszor meg kell küzdenünk – gyakran magunkkal is, néha társunkkal is, olykor a természettel is. Az anyaságról készített összeállításunk bemutat boldog, a munkájukban és családi életükben kiegyensúlyozott fiatal anyukákat, de szól arról is, mekkora teher lehet a várandósság, ha nem várjuk még, s mekkora ajándék, ha az orvostudománynak köszönhetően vagy örökbefogadás segítségével mégis édesanyák lehetünk. De először is három tehetséges, talpraesett, izgalmas nő lép „színpadra”. Krizsó Szilvia a tévé képernyőjén, a közélet világában mozog otthonosan; Ullmann Mónika most éppen a mozivásznon kápráztat el bennünket játékával; Szinetár Dóra a színház, a musicalek királynője. A főszerepet azonban mindhárman otthonukban játsszák, hiszen édesanyák. Bellér Ágnes beszélgetett velük. Szinetár Dóra: „Vállalnék akár négy gyereket is” Tizenkilenc évesen hozta világra kisfiát, Marcit. Szinte még maga is gyerek volt inkább, mint anyaságra érett asszony. Talán szabadnak kellett volna maradni még egy kicsit, szárnyalni, hiszen igazán kivételes lehetőségek álltak előtte. Szinetár Dóra: Az ember akkor áll készen az anyaságra, amikor érzi, gyereket szeretne. Én tizennyolc évesen szerelmes lettem, és feleségül akartam menni ahhoz a férfihoz, akit szerettem, gyereket akartam szülni neki. Marci nem „becsúszott”, tudatosan vállaltuk és akartuk őt. Az első férjem, Lőcsei Jenő húsz évvel idősebb nálam, én pedig könnyű szívvel vállaltam az anyaságot mellette, sokkal inkább, mint esetleg egy velem egykorú férfi mellett. A férfiak lassabban érnek, mint a nők, egy hasonló korú férfi egészen biztosan nem állt volna készen az apaságra. Én minden kapcsolatomban feltettem magamnak a kérdést, vajon szeretem-e a másikat annyira, hogy gyereket szüljek. Ha úgy éreztem, nem vállalkoznék erre, akkor nem is lett abból a szerelemből semmi. - De mégiscsak igaz, hogy szinte gyerek volt még… - Az ember nem attól válik felnőtté, hogy betölti a tizennyolcadik életévét. Amúgy pedig sokkal több mindent tapasztaltam, mint más, hozzám hasonló korú fiatal. Előbb kellett felnőtt helyzeteket megélnem, így aztán másféle lett az értékrendem. - Nem tartott sokáig a házasság. Nem volt szomorú, hogy alig öt év alatt szertefoszlott a holtomiglan-holtodiglan ígérete? - Persze, hogy az voltam, de nem volt más lehetőségem, mint hogy elhozzam Marcit egy már sehogyan sem működő házasságból. Többet ártottam volna neki, ha valamilyen álságos, képmutató követelménynek engedelmeskedve kitartok egy rossz kapcsolatban. A szerelem haldoklása szomorúbb volt, mint az, hogy egy napon visszaköltöztem a szüleimhez. Akkor már ismertem Zolit (Bereczki Zoltán színművész, Dóra második férje – a szerk.), és négy évig egy kupacban éltünk a szüleimmel, akik nagyon sokat segítettek nekünk. Zolival viszont egykorúak: mindketten 23 évesek voltak ekkor. - Számára nem volt korai, hogy hirtelen apává váljon? - Valahogy magától értetődően, természetesen viselkedett ebben a szerepben is. Lényegében nem kellett erre túlságosan sokat készülni, hiszen Marci alig múlt még hároméves, vele elsősorban sok időt kellett tölteni. Zoli pedig végtelen türelemmel tudott órákon keresztül játszani, halálos komolysággal tologatták egymásnak a játék autókat, és egyik sem unta meg. De hogy valójában mitől és főként mikor válik egy férfi alkalmassá az apaságra, bevallom, már nem tudom. A legfontosabb, hogy ugyanazok az elképzeléseink arról, miként kell bánni a gyerekkel. Zoli ebben mindig határozott és céltudatos, soha nincs köztünk vita. Nem úgy gondoljuk, hogy „gyereket nevelünk”, sokkal inkább azt érezzük, mi hárman jelentünk most kerek egészet. Marci a társunk, meghatározó eleme a családnak, aki nemcsak törődést, hanem embernek kijáró tiszteletet érdemel. - Kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek évek óta. Nem jutott eszébe soha, hogy talán jobb lett volna, ha nincs előtte kitérő? - Nemrégiben a barátnőmmel ugyanerről beszélgettünk. Ő is azt mondta, milyen jól élünk mi hárman együtt, miért is nem Zolival találkoztam 18 évesen? Én hiszek a karmában, abban, hogy én irányítom az életem, magam vagyok a felelős azért, ami történik velem. Az első házasságom nyilvánvalóan azért kellett, hogy megszülethessen Marci, aki senki mástól nem foganhatott, csak az édesapjától, és csakis akkor, amikor elrendeltetett. Marci helyett nincs, nem létezhet más gyerek, mert ő nem lenne Marci. Ennek így kellett lennie. Tökéletesen elégedett vagyok, hogy a dolgok úgy történtek, ahogyan, főleg, mert a volt férjem is újabb boldog házasságban él azóta. - Mennyire volt meghatározó az, ahogyan önt nevelték a szülei? - Egyértelműen. Én sosem éreztem azt, hogy „csak” egy gyerek vagyok. A szüleim mindig tiszteltek, komolyan vettek, és elfogadták a véleményem. A gyereket elsősorban embernek kell tekinteni, nem pedig félig kész felnőttnek. A gyerekkor tökéletes állapot, és minden, ami ebben az időszakban történik az emberrel, kihat egész későbbi életére. A fiamat partnerként kezelem, a kérdéseire mindig komolyan válaszolok, és elvárásaim vannak vele szemben, csakúgy, mint neki velem szemben. Nem volt gügyögős korszak, amikor tehetett bármit, csak legyintettem: hát istenem, hiszen még kisgyerek, miért várnék mást? Igenis fontos, hogy pontosan tudja eszmélésétől fogva, hogy felelősséget kell vállalni a tetteinkért, s hogy minden kimondott szónak, megélt pillanatnak következményei vannak. Hiszek abban, hogy a fiam csakis akkor válhat egészséges gondolkodású, boldog felnőtté, ha tudja és megismeri az elvárásokat, amelyekkel az életben szembesülnie kell. Régen rossz, ha minderre csak akkor jön rá, amikor már a maga lábán kell megállnia. A szülők felelőssége, hogy megfelelően felkészítsék a gyermeküket a felnőtt életre. Az elvárásaim pedig nem egyoldalúak: amit megkövetelek a fiamtól, azt igyekszem magam is példaként teljesíteni. Ez olykor se nekem, se neki nem sikerül tökéletesen, de ilyenkor megbeszéljük a problémákat. Ha nem nekem volt igazam, nem szégyellek bocsánatot kérni tőle. Folytatás a Nők Lapja Évszakokban!